Monyóka vékonyka vállkendőt kapott a nyakába – lenvászon, halványkék, mintha maga is egy darabka lett volna a reggeli égből –, és kilépett a dombház elé. A hó már elolvadt, a föld pedig úgy nézett ki, mint egy félig száradt festmény: itt-ott még pocsolyák tükröként csillogtak, máshol friss, zöld szőnyegként simult a domb oldalához.
– Ma nem sütünk, nem takarítunk, nem mesélünk – mondta a farkasnak, aki most épp csak kidugta az orrát az ajtórésen. – Ma csak nézünk. Nézünk úgy, mintha először látnánk.
Farkasfül kibújt. Szemhéja még nehéz volt az álomtól, de orra már dolgozott: beszívta a levegőt, kiszűrte belőle a friss füvet, az éjszakai esőt, a távolból áramló virágport. Aztán – mintha csak most ébredne rá – nagyot nyújtózott, s odalépett Monyóka mellé. Ketten indultak el a domb lejtőjén, lefelé, ahol a fenyves véget ért, s ahol a táj hirtelen kinyílt, mint egy könyv, amelynek lapjai között eddig senki nem lapozott.
Rögtön a ház mögötti domb felé vették az irányt. Az egyik ösvény a háztól felfelé kanyargott, a fűszálak egyre rövidebbek lettek, a talaj pedig szárazabb, mintha a domb teteje megfelezné a reggeli harmatot. Monyóka előre futott néhány lépést, aztán megállt, fölénybe kerülve a tájjal, és intett a farkasnak:
– Gyere, ide fel kell érni! Itt az égbolt alsó széle lakik.
Farkasfül komótosan fölérkezett. Hátát a manónak támasztotta, ketten néztek ki a világba. Az ég alacsony volt – olyan közel, hogy Monyóka szinte megérezte a felhők hűvös, pára-illatát. A felhők nem sietségükben úsztak, inkább úszkáltak: lassan, komótosan, mint aki tudja, hogy a világnak nincs sürgősebb dolga, mint álmodni.
A nap is épp most kandikált ki a felhők mögül; aranyló sugara szinte kézzel foghatóvá tette a levegőt, a felhők széle pedig rózsaszínbe, majd narancsba váltott, mintha csak most öltöztek volna ünneplőbe.
– Ez a nap első mosolya – súgta Monyóka. – Mindig így kezdődik: egy kicsi görbülés a szájon, aztán minden világosabb lesz.
Farkasfül leheletnyire megérintette a manó kezét. A szőrén végigsiklott a fény, a bundája mentén apró szivárvány-csík rajzolódott, mint mikor a vízbe ejtett tükör szétszedi a napot színeire.
– Jó, hogy itt vagyunk – mondta a manó. – Jó, hogy láttuk. És jó, hogy holnap is eljövünk, mert a felhők sosem játszák ugyanazt a dalt kétszer.
A farkas füle megremegett, farka lassan, békén kétszer koppant a fűbe: „Hallottam. Megjegyeztem. Hazaviszem.”
A manó két kezét az ég felé emelte. Tenyerével formált egy kis ablakot – nem zárt, csak keretezett. A felhők lassan beleúsztak a keretbe, kimentek, beléptek, szétszéledtek, újra összeálltak.
– Ez az én képem – mondta. – De nem az enyém. Mindenkié. Aki felnéz, azé. Aki leül, azé. Aki hazamegy, s elmeséli, azé.
Farkasfül fejét a manó vállára fektette. Ketten nézték, ahogy a felhők eltűnnek a szemhatár mögött, de nem búcsúztak: csak elmentek, hogy máshol újra kezdődhessen a játék.
A mező nem kiabált magáról. Csak feküdt ott, szélesen, lomhán, zöld-selyem takarón, s várta, hogy valaki felfedezze. Monyóka megállt a szélén.
– Nézd – suttogta. – Itt minden centiméter egy-egy apró színpad.
Lehajolt. Egy fűszál hegyén tündöklő harmatcsepp hintázott; bent a cseppben ott úszott egy egész égbolt: felhők, kék, napfény – mintha egy picuri bolygó lett volna, amit épp most teremtett a reggel.
– Ez az én tükörképem – mondta Monyóka. – De nem az arcom, hanem a lelkem. Benne van minden, amit szeretek.
Farkasfül orrával megérintette a cseppet. A víz megremegett, a felhők szétoszoltak, aztán újra összeálltak, mint mikor valaki álmodik, de nem akar felébredni. A farkas nem nyalt rá: csak érezte. És tudta: ez a csepp most már az ő története is.
Mellettük búzakalász ringatózott. Monyóka két ujja közé fogta: nem szakította le, csak hagyta, hogy a szél fésülje meg. A kalász szemei között ott ült egy apró, aranyszínű bogár – nem félt, csak sütkérezett.
– Ő a kalász őrzője – magyarázta a manó. – Ha eltűnik, a kalász elszomorodik, s nem terem meg. Így működik a világ: mindenkinek kell valaki, aki kicsi, de fontos.
Farkasfül lehelete megérintette a bogarat; az megremegett, de nem repült el. Csak nézte a farkast, mintha mondaná: „Köszönöm, hogy láttál.”
A mező végén domb emelkedett – nem magas, csak púp a föld hátán, de elég nagy ahhoz, hogy aki felér, beláthassa az egész zöld tengert.
Monyóka és Farkasfül felkaptattak. A farkas farka ide-ide suhogott a fűbe, mintha írna egy titkos aláírást: „Jelen voltam.”
Felérve leültek. Az ég alacsonynak tűnt – mintha csak egy kéklő lepel lenne, amit a világ anyja terített a gyermekére. A felhők lassan úsztak: egy elefántból lett hajó, egy hajóból lett szív, egy szívből lett szitakötő, aztán szétszéledtek, mint mikor valaki lélegzik, és nem akarja, hogy bárki is meglássa a leheletét.
– Nézd – mutatott Monyóka. – Ők nem maradnak. De a kép, amit láttunk, megmarad. A szívünkben. S ha egyszer szomorúak leszünk, elővehetjük, és újra láthatjuk a hajót, a szívet, a szitakötőt.
A farkas fejét oldalra döntötte. Szemében visszatükröződött a fehér massza, de nem csak úgy, mint tükör – inkább úgy, mint egy ígéret: „Ha te el tudod képzelni, én el tudom hinni.”
Az árok partján tipegve Monyóka felfedezett egy további “szobrot”, amit éjjel a csönd faragott. Két összenőtt fűszál között hosszú, fonalszerű pókháló lengedezett; rajta tucatnyi harmatcsepp, mintha gyöngysort fűzött volna egy sejtelmes kéz. A fonalak mentén szivárvány futott végig – nem nagy, rikító ív, hanem apró, szelíd színsuttogás: rózsaszín, halványzöld, mézbarna.
– Nézd – suttogta újra, mintha a szél is elébe hajolna. – Ez itt a reggel füzére. Ha megérinted, szétszökik, de ha csak nézed, örökre a tiéd marad.
Farkasfül orra centikről megközelítette a fonalat. A pók ott ült a közepén, apró, fekete pont, mint egy félelmetes távoli csillag. Nem mozdult. Csak várta, hogy a nap megszárítsa a művét, s akkor majd újra fon. A farkas lehelete megérintette a hálót; a cseppek megremegtek, a szivárvány átfordult egy másik árnyalatba, majd vissza. Monyóka zsebkendőjének sarkába bekötötte a kép emlékét: egyetlen fűszálat, amelyen még ott élt a pók harmatnyoma.
Egy mélyedésben bokros liget nyílt. Itt még éjjelente megrebben a nedvesség, s a fény szinte csak délutánra ér le – ezért itt nyíltak azok a lila-fehér pettyes kankalinok, amiket a gyerekek “tündöklő csészéknek” neveznek. Monyóka lehajolt az elsőhöz. A szirmok széle még össze volt ragadva az éjszaka csöndjétől; a bimbó csak félig engedett a napnak.
– Nézd – mutatta a farkasnak. – Ő nem siet. Tudja, hogy ha túl korán nyit, elkapja a hűvös; ha túl későn, lemarad a méhekről. Így mérlegel. Így tanulja a türelmet.
Farkasfül orrával megérintette a kelyhet. A szirmok megremegtek, de nem nyíltak ki egyszerre – csak lassan, milliméterenként, mintha valaki finoman fújna rá. A kibomlás zaját nem lehetett hallani, mégis érezni: egy apró “kattanás” a csendben, amikor a szirmok széle elvált egymástól. Bent a szirom barackillata kiszökött; a farkas orra ráncolódott – nem az illattól, hanem a csodától, hogy valami ilyen pici is lehet ennyire bátor.
Monyóka nem szedte le a virágot. Csak hagyta, hogy ott maradjon, ahol van. Mellé tett viszont egy jelzőt: két fűszálat keresztbe font, hogy amikor legközelebb erre jönnek, tudja: itt tanulta meg a világ, hogyan kell szépen nyitni.
Tovább sétálva elértek egy napfényes tisztást, ahol vad repcébokrok ontották a sárga illatot. Itt dübörgött a méhek zenekara: vagy száz apró hegedűs, akiknek a hasa a dob, a szárnyuk a vonó. Monyóka leült a fűbe. Farkasfül leheveredett mellé, füle ide-ide rebbent a zümmögésre, de nem nyugtalan volt – inkább kíváncsi.
– Hallod? – súgta Monyóka. – Mindenikük más hangon zümmög. Aki mélyebb, az idősebb; aki magas, az ifjabb. De együtt adják a nyár első szimfóniáját.
A farkas hunyorított. Szeme sarkából figyelt egy sárga-fekete dolgozót, aki épp egy hosszú szirmú pitypangba bújt. A virág feje megrázkódott, ahogy a méh orra belekapaszkodott a porzókba; a szirmok szélei pedig finoman összezártak, mintha óvnák a vendéget a hirtelen széllökéstől. Monyóka kinyitotta a tenyerét. Egyetlen porzsák szállt rá – nem szakította le, csak hagyta, hogy ott pihenjen, aranyporral bevonva az életívet.
– Ezt elteszem – mondta. – Nem zsákba, hanem emlékbe. Ha legközelebb egy gyerek azt kérdezi: „Miért fontos a méh?”, megmutatom ezt a port, s elmondom: ettől lesz a reggeli kenyéren íz, a téli almán édes, a dombház kéményén mosoly.
Lefelé menet megálltak egy utolsó pillanatra. Egy piciny, fehér pitypang már nem virágzott, hanem gömbölyű fejét a szélre bízta. Monyóka lehelletnyire megérintette: a magok szétszéledtek, mint apró ejtőernyősök, akik tudják, hol fognak landolni – de nem sietségükben mennek, csak a szél dallamára.
– Ezt vigyék – mondta. – Vigyék a magunk morzsáját. Ha valahol kicsírázik, ott majd tudják: járt egy vörös hajú manó és egy szürke farkas, akik megtanulták, hogy a világ csodálatos, csak észre kell venni.
A farkas orrával megérintette a virágot. A szirmok megremegettek, de nem estek le. Csak integettek: „Vigyázz magatokra. És a jövőre is.”
Monyóka zsebébe tett egy szirmot – nem szakította le, csak belehajtotta a fűszál mellé. A zsebe most már tele volt apró csodákkal: fű, szirm, szín-emlék, hangya-lépésnyi türelem, szitakötő-íz.
Délután lett. A nap már nem a fejük fölött járt, hanem a válluk mögött – meleg, aranyos kéz, amelyik nem ver, csak simogat. A mező most más színben égett: az élénkzöldből olajzöld lett, a sárga virágokba narancs csordogált, a pocsolyák pedig – amik még megmaradtak – rózsaszín tükrökké váltak, amelyekben a felhők most már lila köntösben tündököltek.
Monyóka felállt. Farkasfül is. Ketten megfordultak, s lassan elindultak a domb felé, amelyik a dombházuk felé vezetett. Minden lépésnél visszanéztek – nem búcsúzni, csak megígérni: „Látjuk majd egymást máskor is.”
Hazafelé menet nem beszéltek. Nem kellett. A csendben is ott volt minden, amit láttak: a harmatcsepp tükre, a szitakötő színvarázsa, a hangya hosszú sora, a bogár a kalászban, a felhők játéka.
A dombház ajtajában Monyóka megállt.
– Tudod, mit tanultam ma? – kérdezte.
A farkas füle megremegett: „Mit?”
– Hogy nem kell messzire menni a csodáért. Csak le kell térdelni. És nézni. És hagyni, hogy a világ is nézzen vissza ránk.
Farkasfül lehelete megérintette a kezét. A manó mosolyogva bólintott:
– Holnap megyünk megint. De addig is: ha valaki betéved az erdőbe, megmutatjuk neki a pitypangot. Megmondjuk: „Ne szakítsd le. Csak nézd. S ha hazamész, emlékezz rá. Akkor mindig veled lesz.”
A nap utolsó sugara éppen a kilincset érte: aranyló pont, mintha az ünnep pecsétje lenne. Monyóka kinyitotta a zsebét. Elővett mindent: a harmatos fűszálat, a pók-háló emlékét, a kankalin szirmát, a méh-porzsákot, a pitypang-magot.
– Ezek most a mi kincsünk – mondta. – De nem zárjuk szekrénybe. Holnap kiteszük az ablakba, hogy aki betéved, megfoghassa, megszagolhassa, elvihesse magával.
Farkasfül leheletnyire megérintette a kincseket. Orrával mintha aláírta volna a leckét: „Megtanultam. Láttam. Hittem. És holnap is megyek.”
A manó becsukta az ajtót – de nem zárta. Csak pihentette.
A nap lement.
A mező ott maradt.
A csoda pedig – apró, törékeny, de erős, mint a harmatcsepp a pókhálón – tovább élt.
VÉGE
…de csak ennek a napnak.
A mező ott maradt.
A következő gyerek, aki arra jár, majd leveszi a szemét a telefonról –
mert érezni fogja: valaki mosolyog rá a fűszál mögül.
És akkor kezdődik az új mese.