Monyóka felütötte a régi füzetet; a lapok olyanok voltak, mint a rég elfeledett levelek: illatosak, törékenyek, tele titkos jelekkel. A farkas – Farkasfül – odahúzta a zsákzsámolyt a konyhaasztal alá, s onnan leste minden mozdulatát. Szemét félig csukva tartotta, de orrát mozgatta, mint egy kis léghajó, mely minden új illatot kifürkész.
– Figyeld csak – suttogta Monyóka, mintha valami szent művelet kezdődne. – Először is zabpehely. Nem a mi reggelink, hanem a tiétek: apró, aranyszínű pelyhek, amelyek szellősen járnak a fogak közt, mégis táplálnak, mint a nyári nap.
Kinyitott egy üvegkancsót; a fedő rozsdamentes csatja csilingelt. A zabpehely illata olyan tiszta volt, hogy a farkas orra megremegett tőle. Monyóka két marékkal szórt a mázas tálba; a pelyhek záporként hulltak, közöttük néhány szállt a levegőbe is, s a kemence fényében aranyporként szikráztak.
– Most répa – folytatta a lány, és egy narancsszínű, csúcsos gyökeret emelt ki a fonott kosárból. – Az erdő ajándéka: édes, ropogós, tele napfénnyel. A szemed is szebb lesz tőle, Farkasfül.
A farkas elégedetten mordult, mintha mondana valamit. Monyóka mosolyogva meghámozta a répát; a héja vékony, íves csíkokban hullott a konyhaszék alá. Aztán reszelőt vett elő – apró lyukú, ezüstös fémet, amelyet még az apja faragott neki tölgyfából. A répa halk zizegéssel vált apró, nedves csíkokra; a farkas füle fel-felrebbent a hangra, mint mikor nyáron a lepkék röpködnek.
– Egy tojás – mondta Monyóka, és egy barna, meleg héjú tojást emelt ki egy gyapjúszövetű kosárkából. – A tyúkólból, ahol a csirkék ma reggel még daloltak. Hidd el, nem bántottam őket; csak megköszöntem, hogy gondoskodnak rólad.
A farkas odalépett, s orrával megérintette a tojást. Monyóka látta, hogy a nagy állat mennyire óvatos: nem nyomta, nem verte, csak érezte a meleget. A lány feltörte a tojást; a sárgája fénylett, mint egy kicsi nap. Egy villa segítségével lazán összekeverte a zabpehellyel és a répával. A tészta narancsszínű lett, csillogott, akár az alkonyi ég.
– Nincs benne cukor, nincs benne só, nincs benne füstölt csont – magyarázta közben. – Csak ami a tiéd: erdő, mező, napfény.
A farkas leült, farkát maga köré fonta, s nézte, ahogy Monyóka lisztezett deszkára borítja a masszát. A deszka fája régi diófa volt, illata édeskés, mély. A lány kisnyújtotta a tésztát – nem vékonyra, mint a mézeskalácsot, hanem ujjnyi vastagra, hogy a farkas rághasson is, ne csak nyeljen.
– Most jöhet a forma – kuncogta. – Mert a keksz is lehet ünnepi.
Elővett egy fadobozkát: benne fémdarabokra szerelt, régi sütikiszúrók. Volt ott csillag, hold, fenyőfa, szív, sőt egy kis farkasforma is – Monyóka tavaly faragta éjszaka, titokban, amikor a farkas már aludt. Most ezt emelte ki először.
– A tiéd – súgta, s a farkas füle hegye rózsaszín lett a meghatottságtól.
A kiszúrót a tésztába nyomta; körülötte maradt egy vékony keret. Kiemelte az első farkas-alakú kekszet, s a sütőlapra tette. A farkas odahajolt, s orrával megérintette a tésztát: hideg volt, de illatos. Megnyalta – csak egyszer, finoman. Monyóka nevetett:
– Nem szabad nyersen, türelem! De hamarosan illatosabb lesz, mint az egész erdő.
Sorban jöttek a formák: egy csillag Monyókának, egy szív a farkasnak, egy fenyőfa az erdő minden fájának. A maradék tésztát újragyúrták, s újra kiszaggatták, míg végül csak morzsák maradtak. Ezeket Monyóka egy kis edénybe szedte.
– Ebből holnap reggeli lesz a madaraknak – mondta. – Nekik is jár az ünnep.
A tepsit betolta a kemencébe; az ajtó csattanása visszhangzott a dombház falain. A farkas felállt, s odasomfordált a kemence elé. Lehelete belepte az üvegajtót; a forróság kicsit megcsípte az orrát, de nem hátrált. Nézte, hogyan kelnek meg a kekszek, hogyan pirulnak aranybarnára, hogyan válnak a répa csíkjai vékony, édes erekké a tésztában.
Monyóka mellételepedett. Vállát a farkas vállának támasztotta; a szőr puha volt, illata fenyő-és szénakeverék. Ketten ültek ott, némán, mint akik imádkoznak. A kemence duruzsolt, a hóesés kint újrakezdődött, s az ablakon át beszűrődő fényben apró, forgó csillagok táncoltak.
– Emlékszel – szólalt meg halkan Monyóka –, amikor először találkoztunk?
A farkas nem mozdult, csak füle hegyét fordította. A lány tudta: hallja.
– Ködös november volt. A levelek még nem érték el a földet, csak lebegtek, mint az álom. Te ott álltál a réten, csontig éhesen. A szemed nem kért, csak várt. Nem könyörgött, csak remélt. Tudtam, hogy ha hazahívlak, sosem mehetek el melletted úgy, mint aki csak egy pillanatra tévedt.
A farkas lassan lefektette fejét a manó lábára. Monyóka végigsimított a homlokán, majd megvakargatta a füle tövét – a szőr ott finomabb volt, mint bárhol máshol. A kemencében közben az első keksz kezdett kérgesedni; az illat kiszökött, s végigfutott a dombház minden zugán.
– Kész – suttogta Monyóka. – De várjunk még egy kicsit, hadd pihenjen, mint aki tudja: megérdemeltük.
A farkas farka lassan, csak egyszer koppant a padlón. Kint az erdő fái néma csendben álltak, mintha tudnák: most valami születik, ami nem csak íz, hanem ígéret is.
A kemence ajtaját csak halkan csikordította Monyóka, nehogy megzavarja a türelem csendjét. A forró levegő kiszökött, beillatozta a konyha falait; a farkas orra megremegett, szeme kitágult, mint két kicsi tó, amibe beleesett a nap. A tepsin a kekszek még mozogtak – nem látványosan, csak úgy, ahogy a frissen sült tészta szokott: picit összehúzódtak, picit megemelkedtek, a szélük pedig éppen most kezdett világosbarnára pirulni.
– Várj – suttogta Monyóka, és kezét a farkas homlokára tette. – Langyosnak kell lennie, különben megégeted a nyelved. Tudom, hogy neked a türelem nem erősséged, de ma este tanuljuk meg együtt.
A farkas lehelete szapora lett; a manó érezte, ahogy a nagy test mellette remeg. Mégis lecsendesedett, mint aki tudja: ez az illat most nem csak éhség, hanem valami más is – valami, amit csak akkor érthet meg, ha kivárja a végét.
Monyóka kivett egy fakanalat, s azzal finoman meglökte az első kekszet. Az megfordult, alja is éppen aranyló lett. A lány mosolyogva fújt rá egye-
– Jöhet az első – mondta, s egy farkasformájú kekszet emelt le a tepsiről. A sütemény még langyos volt, a széle ropogós, a közepe pedig puha, akár egy őszi gomba kalapja. – De csak a felét adom. A másik felét megosztjuk azzal, aki nincs itt.
A farkas fejét oldalra döntötte. Monyóka lassan letépett egy darabot a sütiből, s odanyújtotta. A nagy állat előbb megérezte – orrával megérintette a manócska ujját, mint aki megbizonyosodik, hogy ez valóság. Aztán finoman, nagyon finoman, úgy vette el a falatot, hogy fogai szinte nem is érintették a kéz bőrét.
Harapás. Ropogás. Aztán csönd.
A farkas szeme tágra nyílt. A keksz íze nem volt édes, nem volt sós – valami harmadik. A zabpehely olyan volt, mint a nyári szél a búzamezőn; a répa édeskés, de nem tolakodó; a tojás pedig… mintha egy meleg nap emlékét zárták volna bele. A farkas nem nyelt azonnal. Tartotta a szájában, hadd járja körül az íz. Aztán lassan, nagyon lassan lenyelte. És ült. És nézett. És a farka – először életében – kétszer, háromszor, négy-öt-hatszor koppant a padlódeszkákra, mintha dobolna valami titkos éneket.
Monyóka nevetett. Olyan hangon, amilyet csak a havat látott erdő tud visszhangozni.
– Ízlik? – kérdezte, de már tudta a választ.
A farkas odahajolt, s orrával megérintette a manó vállát. Aztán – mintha csak most ébredne rá – belenézett Monyóka szemébe. És a manó látta: ott, a sötétbarna írisz mögött, valami apró csillag gyulladt ki. Nem vad, nem éhes, nem félénk. Hanem… hálás.
– Jöjj – mondta Monyóka, és felállt. – Tegyünk egy tálcára mindenből egyet-egyet. A csillagot a Holdnak, a szívet az erdőnek, a fenyőfát a fák gyökérének. S a farkasformát… nos, azt megtartjuk mi. Hogy emlékezzünk: ma este valami született, ami a miénk, de nem csak a miénk.
Közben a kemencében még két tepsi sorakozott. A farkas odalépett, s orrával meglökte a sütőlapátot. Monyóka kuncogva legyintett:
– Tudom, tudom, kérsz még. De várj, míg mind kihűl. Az igazi ízek akkor mutatkoznak meg, ha nem égeti el őket a sietség.
A nagy állat leült, de farka nem állt meg: ide-oda suhogott, mint egy serény seprű. Monyóka kivett egy gyapjúkendőt, s azzal letakarta a tepsiket. Aztán odament a konyhaszekrényhez, s egy kis üvegcsét vett le. Benne sárgás folyadék – méz, de nem cukros, hanem híg, erdei virágméz, amit még nyáron gyűjtött a hársfák alatt.
– Ebből csak egy csepp – magyarázta. – A ti szervezetetek nem bírja a sokat, de egy csepp… egy csepp az, mint amikor az ember szívébe napfényt engedünk. Megédesíti az ízt, de nem teszi tönkre a testet.
A csepp a tálca közepére esett, ott maradt egy kis aranypötty. A farkas odaszimatolt, de nem nyalt rá. Várt. Tanulta a türelmet, mint új nyelvet.
Monyóka mellételepedett újra. Ketten nézték a tálcát, amely lassan hűlt. Kint a hóesés újrakezdődött, de most nem szitált, csak lebegett, mintha a világ minden hópelyhe erre az egyetlen dombházra szeretne leereszkedni.
– Tudod – szólalt meg a manó halkan –, amikor téged megláttalak, én is éhes voltam. Nem hasamra, hanem a szívemre. Azóta minden karácsonynál eszembe jut: az ünnep nem az, amit megkapunk. Az ünnep az, amit megosztunk. Ma este te megosztod velem a türelmed, én megosztom veled az ízem. S holnap, amikor a madarak kapják a morzsát, ők is megosztják velünk az éneküket.
A farkas a fejét lassan Monyóka ölébe fektette. A manó végigsimított a homlokán, és megvakarta a füle tövét, ahol a szőr még mindig lágyabb volt, mint a nyári moha.
– Készen állsz a második falatra? – kérdezte.
Farkasfül nem ugrott fel. Csak felemelte a fejét, s szemében ott volt a válasz: „Igen. De csak veled. Csak így. Csak ma.”
Monyóka kinyitotta a kendőt. A kekszek még langyosak voltak, de már nem forrók. Egyet-egyet tett a kis fatálcára. A farkasformájút megint félbe törte. Fél maradt neki, fél Monyókának. Ketten ették, lassan, morzsát sem hagytak: minden darabka eltűnt, mint mikor a tavaszi nap olvasztja a havat, s a víz eltűnik a mohában, de nyoma marad a csillogás.
Kint az erdő egy hatalmas fája megnyikkant. Nem szél volt, csak a jég súlya alatt megadta magát egy ág. A reccsenés betöltötte a dombházat, mint egy ünnepi köszöntés.
Monyóka odasúgta:
– Hallod? A világ is eszik velünk. Ma este mindenki kap egy falatot a mi ízünkből. Mert az íz, ha megoszlik, nem fogy, csak növekszik.
A farkas farka lassan lecsendesedett. Letette a fejét a manó lábára. És aludt. Nem mélyet, csak olyan szundikálásban, amelyben még érezni lehet a mézeskalács illatát, a kemence melegét, s egy apró, aranyszínű csillagot, amely valahol a szíve alatt gyulladt ki, s sosem aludt ki többé.