A tűz a kemencében lassan visszahúzódott; a parázs csak még pislogott, akár egy szendergő sárkány szeme. Bent a dombházban minden zaj lecsendesedett: a hóesés kint elállt, a fenyők ágai nem nyikordultak, még a szél is meghúzódott valamelyik völgyhasadékban. Monyóka és Farkasfül egymás mellett hevertek a kemence előtti gyapjúszőnyegen; a lány háta a farkas oldalának támaszkodott, a farkas orra Monyóka tenyerét érintette. Egy takaró, amelyet még az anyja szőtt, beborította mindkettejüket: vörös-fehér minták, csillagok, holdacskák, apró farkasfejek – mintha már gyermekkorában tudta volna, hogy egyszer lesz valaki, akinek a lelke ugyanolyan vad és ugyanolyan szelíd, mint az övé.
A manó szeme nyitva volt, de nem a sötétbe révedt: a plafonra vetülő parázsfényt nézte, amely lassan táncolt, mint egy kis tábortűz, amit elfelejtettek eloltani. Hallotta a farkas szívverését: lüktetett, lüktetett, lüktetett – halk dobolás, amely összeér az ő saját szíve ütemével. Két dob, egy ritmus. Ezt az ütemet tanulta meg az elmúlt évben: hogy lehet valaki másnak a része anélkül, hogy elveszítené a saját dalát.
– Alszol? – suttogta Monyóka, de tudta, hogy nem. A farkas füle megremegett, orra melegebb lett a tenyerén. „Hallom” – mondta a mozdulat. A lány mosolyogva fordult felé; haja a szőrre hullott, mint vörös fény a holdas hóra.
– Van még valami – súgta. – Valami, amit csak éjszaka lehet megcsinálni. Kell hozzá a csönd, a csillagok, s egy kis titok, amit reggelre hagyunk.
Farkasfül lassan felemelte a fejét. Szemében ott volt a kérdés: „Mit?” Monyóka ujját ajkára tette, aztán kibújt a takaró alól. A padló hideg volt, de nem érezte: meleg járta át belülről, amely nem a tűztől, hanem attól a csillagtól jött, amit az imént látott a farkas szemében.
Kinyitott egy kis szekrénykét; benne illatos zsákocskák, szárított gyógynövények, egy kis üveg méz, s egy halom vászonzsebkendő, amelyeket még nyáron varrt, holdtöltekor. Kivett egyet – sárga, napfény-színű –, s belecsavart három kekszet: egy csillagot, egy szívet, egy farkasformát. A csomót szépen, de nem szorosan kötötte meg, hogy aki megkapja, könnyen ki tudja bontani. Aztán elővett egy darab papírt: régi, barna levélpapír, amit még az apja hagyott rá. Tollat mártott egy üveg tintába – abba a különlegesbe, amit bodzabogyóból és tölgyfakéregből főzött. Írt. Betűi karcsúak, gömbölyűek, akár a téli ágakon ülő hópelyhek:
„Annak, aki ma éjjel rászorul egy falat szeretetre.
Ezt a kekszet barátság sütötte.
Egy harapásnyi biztonság, egy morzsányi remény.
Ha megeszed, gondolj arra: valahol egy vörös hajú manó és egy szürke farkas épp most tanulta meg, hogy az ünnep nem az, amit megkapunk, hanem amit továbbadunk.
Ha nem éhes vagy, add tovább. Ha éhes vagy, egyél meg minden morzsáját – de tudd: nem vagy egyedül.
– Monyóka és Farkasfül, a dombházból, ahol a hóesés sosem fagy meg a szívekben.”
A cetlit óvatosan behajtotta, s egy vékony madzaggal a zsebkendő csomójához kötötte. Aztán felnézett: a farkas ott állt mellette, fejét oldalra döntve, szemében kérdés: „Kinek?” Monyóka mosolyogva megsimogatta az orrát.
– Nem tudom. De az erdő mindig tudja. Van ott valaki – lehet, hogy kóbor kutya, lehet, hogy elveszett róka, lehet, hogy csak egy kismadár, aki túl fázós. Reggelre odatalál. A titok az, hogy nem mi választjuk meg, kinek adjuk. A szél választ. A csillagok választják. Mi csak kitesszük az ajtóba, s hagyjuk, hogy az éj vigye el.
Farkasfül odalépett az ajtóhoz. Orrával megbökte a kilincset – nem nyitotta ki, csak jelezte: „Készen állok.” Monyóka kinyitotta egy rést; a hideg levegő beszűrődött, de nem csípett – olyan volt, mint egy hűvös kéz, amely finoman ébreszt. Kibotorkáltak a dombház elé. A hó most már nem esett, csak ott feküdt, mint egy tiszta lepedő, amire bárki írhat üzenetet. A hold éppen a fenyők fölött járt: félig tele, aranyló, akár egy óriási keksz, amit valaki az égbe felejtett.
Monyóka letérdelt a hóba, és a cetlis-csomagot az ajtófélfára akasztotta: ott egy kis kampó volt, régen lámpást tartott, most üresen ácsorgott. A madzagot úgy kötötte meg, hogy a szél ne fújhassa el, de egy kis rázásra ki tudja bontani, ha valaki megérdemli. Aztán visszalépett. A farkas odaszimatolt a csomóhoz – nem nyalta meg, csak megszagolta. Aztán felemelte a fejét, s nézett ki az erdőbe. A szemében ott volt a kép: sötét fák, fehér mező, s valahol a távolban egy apró árnyék, amely még nem tudja, hogy ma éjjel kap majd egy üzenetet.
– Jöjj – súgta Monyóka. – Hagyjuk, hogy az éj dolgozzon. Reggel megnézzük, elvitte-e.
Bent a kemencében a parázs még mindig mosolygott. A takarót újra magukra terítették, de most nem feküdtek le: ültek, egymás mellett, váll a vállnak, a hátuk a kandallónak. A farkas fejét Monyóka ölébe fektette; a lány ujjai végigjárták a szőrt, ott, ahol a fül találkozik a fejjel – a legmelegebb részen. Kint egy bagoly huhogott egyszer, aztán csönd lett. A csomó az ajtón lassan lengedezett, mint egy kis zászló, amely nem tudja, melyik országhoz tartozik, de tudja: ma éjjel ő a világ legszabadabb követe.
– Tudod – suttogta Monyóka –, én hiszek abban, hogy aki megkapja, az nem csak egy kekszet kap. Hanem egy történetet. Egy történetet arról, hogy valahol egy manó és egy farkas megtanulta: a szeretet nem az, amit odaadunk, hanem amit hagyunk továbbmenni. S ha ez a történet elég erős, talán ő is továbbadja. És így lesz az erdő tele apró, láthatatlan fényekkel – nem lámpásokkal, nem tűzekkel, csak… kekszmorzsákkal a hóban, amelyek valaki szívében tavaszt csinálnak.
A farkas nem mozdult. De a farka – ó, a farka! – lassan, némán, de biztosan kétszer koppant. Mintha mondaná: „Hallottam. Megértettem. Elviszem az álmomba is.”
Aludtak. Egymás mellett, összebújva. A takaró alatt összeért a két szívverés, s aki ilyen közelről hallotta volna, azt mondja: nem kettő, hanem egy. Egy ritmus, amelyben benne van a tél, a tavasz, a nyár, az ősz – s egy apró, aranyszínű csillag, amely most született egy farkas szemében.
A hold lassan lebukott a fenyők mögé, mint egy fáradt vendég, aki hazaindul az ünnep után. A hó most már nem esett, csak csillogott: minden pelyhe egy apró tükör volt, amiben a világ első pirkadata mosolygott vissza. A levegő olyan tiszta lett, hogy egyetlen hópelyhes szusszanás is messzire szállt – akár egy titkos üzenet, amit csak az ért, aki már evett közös kekszet.