A dombház ajtaja lassan nyílt. Monyóka lépett ki először: vörös haja most fel volt csatolva, de néhány tincs kilógott, és a hajnali fényben szikrázóan csillogott. Talpán csak vékonyka gyapjúzokni volt; a hó nem nyikkant meg alatta, mintha tudná: aki ilyen lágyan lép, az nem tapos, csak simogat. Utána Farkasfül: szürke bundáján a pirkadat kékesen csillant, farka pedig – ó, az a farka! – lassan, békén mozgott, mint egy zászló, amely már tudja: nincs mit ünnepelni, csak van mit őrizni.
A kampó üres volt.
A zsebkendő-csomó eltűnt.
A madzag nem szakadt el: szépen, óvatosan ki volt bontva, mintha valaki körömmel, fogóval, de szívvel tépte volna fel. A hóban egyetlen nyom: nem kutyáé, nem emberé, nem madáré. Valami közbülső. Egy lábnyom, amelynek eleje tompa, hátsó része hosszú, mintha egy róka lett volna, de nem olyan vékony; mintha egy kutya lett volna, de nem olyan kerek. Monyóka lehajolt, s ujjával végigsimította a nyom szélét. A hó nem omlott össze: szilárd maradt, mintha aki ide lépett, az nem csak test, hanem biztonság is volt.
– Látod? – fordult a farkas felé. – Valaki volt. Valaki, aki tudott várni, amíg meg nem érkezik. Valaki, aki nem tépte szét a csomót, hanem kibontotta. Valaki, aki nem csak evett, hanem meg is köszönte.
Farkasfül orrával megérintette a nyomot. Aztán felemelte a fejét, s nézett ki az erdőbe. A szemében ott volt a kép: sötét fák, fehér mező, s egy apró árnyék, amely most már távolodik, de nem menekül – csak megy, viszi magával a történetet.
Monyóka kis cetlit húzott elő a zsebéből: egy darabka papír, amit éjjel írt, amikor a farkas aludt. Most egy új sorral bővítette:
„Köszönöm, hogy elhoztad.
Köszönöm, hogy elvitted.
Köszönöm, hogy holnap majd te is adsz valakinek egy falatot a sajátodból.
– M. & F.”
A cetlit összehajtotta, s a kampó alá szúrta. Nem akasztotta, csak ott hagyta, hogy a szél elvigye, ha akarja. Aztán visszalépett. A farkas melléállt. Ketten nézték a nyomot, amely lassan eltűnt a fenyők között, de nem azért, mert elfújta a szél – hanem mert a hajnali fény erősebb lett, s a pelyhek megolvadtak alatta, mint mikor a tavasz első napja megcsókolja a telet.
– Gyere – mondta Monyóka. – Készítsünk forró csokoládét. Nekem. Neked meg egy kis levest: hús nélkül, csont nélkül, de erővel. Ma reggel ünnepeljük, hogy valaki más is evett a mi ízünkből.
Bent a kemencében még mindig égett egy kis parázs. Monyóka rátett egy rézcsészét: benne tej, kakaóbab-töret (nem csoki, csak a bab, amit még nyáron szárított a napon), egy kis fahéj, s egy csepp méz – nem édesítésnek, csak emléknek. A farkas odahozta a saját tálját: egy nagy, fa tál, amit Monyóka faragott neki tavaly; oldalába bele volt vésve egy farkasfej, mellette egy manószív. A lány beleöntötte a maradék húslevest – de a húst kiszedte, csak a zöldség maradt: sárgarépa, zeller, egy kis petrezselyemgyökér. A farkas nem nyafogott: tudta, hogy ez is ünnep, csak másféle. Megvárta, míg langyosodik, aztán lassan, szépen, nyelvével apró kortyokban itta. Minden falat után megnézte Monyókát: „Jó?” A manó bólintott: „Jó.”
Közben kinyitotta az ablakot. A hajnali levegő beszűrődött: olyan volt, mint egy üveg tiszta vizet önteni a szobába. A verebek még nem ébredtek, de a csúcsfenyő tetején egy holló ült, s nézett be. Monyóka odaintett:
– Ne félj. Neked is marad. Várj egy kicsit.
A holló nem szállt el. Csak ült. És várt. Mint aki tudja: ma reggel nem csak a vadak, nem csak az emberek, hanem a madarak is részesei lehetnek valaminek, amit még nem neveztek el, de mindenki érez.
Amikor a leves elfogyott, Monyóka kivett egy tálcát: ráterített egy kis vékonyszövésű kendőt, s rárakott három kekszet: egy csillagot, egy szívet, egy farkasformát. Aztán odalépett az ablakhoz, s kitette a párkányra. A holló odarepült, de nem kapott azonnal. Várt. Monyóka bólintott:
– Vigyed. De csak egyet. A többit oszd meg azzal, aki ma éjjel nem kapott.
A holló fejét oldalra döntötte. Aztán – mintha megértené – csőrébe vette a csillagot, s elrepült. Nem károgott. Csak suhant, mint egy fekete ív a rózsaszín égbolton. A többi keksz ott maradt a párkányon, hogy kihűljön, hogy megvárja a következő jövevényt.
Monyóka visszalépett. A farkas odahúzódott, s orrával megérintette a kezét. A manó leült mellé a szőnyegre. Ketten nézték az ablakot, amelyen keresztül a hajnali fény most már teljesen betöltötte a szobát: nem élesen, csak úgy, mint egy langyos lehelet, amely azt súgja: „Vége a sötétnek. De a csoda nem ért véget. Csak átalakul.”
– Látod? – súgta Monyóka. – Most már nem csak mi vagyunk az ünnep részei. A holló is. Aki kapta a csomót, az is. S aki holnap megkapja a morzsát, az is. Így növekszik a kör. Így lesz a dombházból világ közepe anélkül, hogy elhagynánk a konyhát.
A farkas boldogan lihegett. Fejét Monyóka vállára fektette. A lány hajába vegyült a szőr, a szőrbe vegyült a haj. Egy pillanatra senki sem tudta volna megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. Csak azt lehetett érezni: itt most valami olyan született, amit nem lehet megenni, nem lehet megfogni, nem lehet elmondani – csak továbbadni. Egy ízt, amely nem édes, nem sós, csak… otthon.
Kint az erdő első verebe megszólalt: apró, tiszti kürt, amely azt kiáltja: „Ébresztő! Aki ma éjjel evett egy falat szeretetet, az most már sosem alszik el úgy, mint aki üresen feküdt le.”
Monyóka mosolyogva bólintott:
– Jöjj. Aludjunk egy kicsit. De ne felejtsük el: amikor felébredünk, megnézzük, hány morzsa maradt a párkányon. S ha egy sem, az sem baj. Az azt jelenti: valaki más is megtanulta, hogyan kell továbbadni.
A farkas lefeküdt. A manó melléhajolt. A takaró újra betakarta őket. A kemence még mindig duruzsolt, de már nem melegített – csak emlékeztetett: minden tűz, ha egyszer kialszik, otthagyja a parazsat. S abból lehet újra gyújtani, ha jön valaki, aki fázik.
Morzsa a zsebben
Délután lett, mire Monyóka és Farkasfül felébredt.
A nap nem sütött túl erősen; csak úgy mosolygott a fenyők tetején, mint aki tudja: ma nem kell világítani, csak melegíteni. A hó még mindig ott volt, de már nem fényesen, csak szelíden – mint egy papír, amire mindenki írhat még egy sort, ha óvatosan emeli a tollat.
Monyóka kinyitotta az ablakot.
A párkányon egyetlen morzsa sem maradt.
De ott hevert egy toll – hollótoll, fekete, fényes, s a hegyén egy apró, aranyszínű pötty: a napfény, amit a madár magával hozott, amikor reggel átszelték az eget.
A manó megfogta a tollat.
A farkas orrával megérintette.
Ketten nézték, mint valami kulcsot, amely nem nyit ajtót, csak emlékeztet: van még hely a történetben.
– Ezt elteszem – mondta Monyóka. – Egy üvegcsébe, a receptes könyv mellé. Majd jövő hónapban, amikor a tavaszi szél először megkopogtatja az ablakot, elővesszük. Lesz belőle valami új. Lehet, hogy egy új barát. Lehet, hogy egy új mese. Lehet, hogy csak egyetlen kérdés: „Hogy tudsz te is sütni valamit, ami nem csak íz, hanem ígéret is?”
A farkas farka lassan kétszer koppant.
Monyóka mosolyogva bólintott:
– Igen. Ez a mi mese-végünk. De aki továbbadja, annak lesz egy új kezdete.
És ezzel lezárták az ünnepet.
A kemencét kihúzták, a morzsát összesöpörték, a cetlit elégették – hogy a füstje vigye el az üzenetet: „Megtanultuk. Megosztottuk. Megérkezett.”
De a toll ott maradt.
És aki egyszer ránéz, az tudja:
„Aki evett egy falatot Monyóka kekszéből, sosem megy üres zsebbel haza.
Van nála egy morzsa.
És egy ígéret:
ha majd valaki fázik, ő is süt valamit, ami nem csak éhséget, hanem reményt is csillapít.”
VÉGE
…de csak ennek a fejezetnek.
A dombház ajtaja résnyire nyitva marad.
Ha közelebb mész, illatozik majd valami új.
Lehet, hogy nyári bodza-keksz lesz, lehet, hogy őszi gesztenye, lehet, hogy egy tavaszi virág, amit nem szabad leszakítani – csak megkérdezni: „Engeded?”